Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szamos-parti Don Quijote XXI.

 Harmincnyolcadik fejezet 

(Amelyből kiderül, hogy milyen az, amikor a búsképű "kesztyűbe dudál".)

 

A tragédiát követően egyedül maradtam.  Elkezdtem az üzletet hajtani és csak bejártam a munkahelyemre. Az üzleti életben belehajtottam magam egy anyagi teherbíró képességemet meghaladó beruházásba. A lakásunkkal szemközt épülő házban vettem a feleségemnek egy kis üzletet. Miután jól ment a biztosítási ügynöki munkám, volt annyi pénzünk, hogy ki tudjuk fizetni a beugrót. Ezt követően kéthavonta kellett százötvenezer forintot befizetni. "No! Legalább lesz, ami motivál!" - gondoltam magamban és még inkább hajtottam az üzletet. Valószínű, hogy a túl magasra helyezett mérce tette, hogy egyre inkább kezdtem begörcsölni, és ahogy az elő van írva, egyre soványabb jutalékokat voltam képes megtermelni.

Ekkor jött a mentőkötél. Kimehettem mentőtiszteskedni Tengízbe. A szolgálatnál eltöltött munkaviszonyom sem szakadt meg, mert egy egyezmény keretében "kölcsön adtak" a kiutaztatást szervező munkáltatónak. Tengízben ekkor már az amerikaiak voltak az urak, amiből a magunk részéről kizárólag a zöldhasú hatalmát érezhettük meg.

Tengíz is megérne egy misét! Izgalmas tapasztalatokat szerezhettem. Amerikai, kazah, orosz, görög orvosokkal volt szerencsém együtt dolgozni, egy teljesen amerikai mintára megszervezett "tábori" kórházban és az ahhoz kapcsolódó üzemi mentőszolgálatnál. Két hónapot tölthettem el, amikor a teljes magyar vezetés le- és megbukott az amerikaiak előtt. Kiderült ugyanis, hogy mekkora mértékben nyúlta le a magyar munkáltató a mi munkabérünket. Hazautaztunk.

A számlámon lévő zöldhasúak kegyelméből befejeztem az üzletet, és mindent folytattam ott, ahol abbahagytam. Közben a munkahelyemen szépen megváltozott minden.  A főnököm kinevezte azt a mentőtiszt kollégámat, akit már az én kinevezésemet megelőzően is alkalmatlannak minősített.

A volt helyettesem persze a kinevezésre még sértettebbé vált és egyre inkább egyfajta belső ellenzékbe szorult, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, elkezdett szekértábort kovácsolni maga köré.

Számomra máig érthetetlen, hogy miért nem vállalta el a beosztásomat akkor, amikor felajánlottam neki. Ha akkor nem vállalta el, akkor mi volt az, ami ezt a sértettséget kiváltotta.

Azt hiszem, egy szóval meg lehetne válaszolni: - a hiúság. No mindegy! Magam részéről nem álltam be ebbe a sorba. Sőt! Hogy ne kelljen szolgálatot vezetnem, tintát fosnom, hogy a betegellátással foglalkozhassak, inkább kimentem helyettes mentőtisztnek Mátészalkára.

Miután a tengízi zöldhasúak ellenére sem volt akkora tőkénk, hogy Ancsának beindítsunk egy kozmetikai szalont, így nem maradt más választásom, mint újra felvenni a vállalkozói szerepet.

Először - tisztán bizományos finanszírozási módszerrel - beindítottam az üzletben egy orvosi könyvesboltot. Máig hiszem és vallom, hogy egy profi marketinggel elindított vállalkozás volt. Pénzt azt hosszasan nem tudtam kivenni belőle, sőt az is előfordult, hogy még további pénz beforgatását igényelte a dolog. Ettől függetlenül három hónap alatt megállt a saját lábán.

Pontosan az látszott rajta, hogy arra lesz jó, aminek szántam. Egy kellemes családi vállalkozás, ahol magam részéről a beszerzéssel, a kiadókkal történő kapcsolattartással foglalkozok, míg Ancsa, vagy valaki a családból eladóként kiveheti azt a jövedelmet, amiért már megéri fenntartani egy vállalkozást.

Ekkor lépett a színre az a "Dr. Zs.", akiről már korábban is írtam, akitől már korábban is sokat tanultam. A Sorosék segítségével megjárta az Államokat, majd hazatérte után elkezdett a telemedicinával foglalkozni. A telemedicina lényege, hogy kihasználva a mobil távközlés és computer technika rohamos fejlődését, lehetővé tette a betegről nyert különféle életfontosságú adatok továbbítását, megteremtve ez által az orvosok közötti, az ellátói szintek közötti kommunikáció jelentőségét. Akkoriban még a Net gyermekcipőben járt. No szóval egy ilyen telekommunikációs rendszer elterjesztésére tettem kísérletet azzal, amikor megszerveztem az értékesítési hálózatát. Erre is az volt a leginkább jellemző, hogy őrült sok munkával semmit sem lehetett kivenni belőle. Amit megkerestem általa, azt vissza kellett forgatnom, hogy építhessem az értékesítési hálózatot.

A színfalak mögött zajlott ám az élet rendesen a Mentőknél! A korszakra leginkább jellegzetes volt, hogy mindenki mindenkit fúrt. Minden ép eszű ember látta, hogy elkezdődhet valami, aminek akár egyfajta privatizáció is lehet a végeredménye.

Azt hittük, hogy nagy a tét! Mindenki a másikat leste. Mindenki szeretett volna ama mesebeli róka lenni, és mindenki azt kereste, hogy ki lehet, ama mesebeli holló. Utólag be kell látni, hogy végtelen nevetségesek lehettünk valamennyien. Kiénekelni szerettük volna sajtocskánkat ama holló csőréből, holott kizárólag kitépni, magunkhoz ragadni lehetett volna.

Miért? Csak szét kell nézni kies kis hazánkban! Az egészségügy privatizációja 1989-hez mérten egy centiméterrel sem haladt előrébb. Amit haladásként próbálnak a plebs elé tárni, az nem más, mint a témát képviselő politikusok személyes ambíciói, amelyet kizárólag a személyes érdekek motiválnak.

Napjainkra nyilvánvalóvá vált, hogy azzal a problémával állunk szemben, hogy túl nagy a sajt. Nem lehet csak úgy, hazalopni és bespájzolni. Ahhoz meg túlon túl kicsi, hogy annyifelé vagdicsáljuk, ahány róka koma lesi a lehulló morzsákat.

No szóval. Ehhez hasonlatos légkörben dolgozgattunk. Az elöregedett főorvosi kar alkalmatlannak bizonyult a privatizációra.

Alkalmatlannak bizonyult annak ellenére, hogy mindenki megpróbálta a saját politikai és financiális csatornáit kiépíteni. Nem voltak birtokában annak a tudásnak, annak a viselkedési mintának, ami egy sikeres vezetői privatizációhoz vezethetett volna. Nem tudták kezeli a szakszervezetet sem. Tovább élt bennük a régi jó reflex, miszerint minden az enyém.

Már 1989-ben arról tárgyaltunk, akkor még vezetőként, hogy miként lehetne keresztül verni egy privatizációt. Amikor megláttam, hogy a dologban arra használnának fel, hogy a szakmai háttér megteremtése után taccsra tegyenek, akkor azonnal és személyesen tettem keresztbe a főnökömnek. Mivel? Szakszervezeti szinten bedobtam az MRP koncepciót.

/Jelzem több volt ez, mint az említett sakkparti egyik húzása! Mai napig értelmes megoldásként tartanám számon abban az esetben, ha az érintett felek képesek lennének megállapodni ama sajtocska darabolásának mértékéről. /

Amikor, több év elteltével az egyik megyei főorvos képes volt a háttérben maradva, strómanok útján kihasítani egy nagyobb szeletet a betegszállításból, akkor mindenki egyként háborodott fel! 

/A közfelháborodás ellenére az illetékes megyei főorvost nem bocsátották el. Pláne nem azonnali hatállyal! Pláne nem fegyelmi úton! ..............A dolognak még lesz jelentősége. /

Valószínű, hogy már a főhatóság is megelégelte az említett fúrás - faragás sorozatot, mert miniszteri biztost nevezett ki a főigazgató mellé. Ekkor nyilvánultam meg utoljára, mint közszereplő.

Kidolgoztam egy átalakítási koncepciót, amit a mentőtiszti kamara elnökével közösen beterjesztettem először a főigazgató, majd a miniszteri biztos elé. A dolog lényege annyi volt, hogy ketté kell választani a mentést és a betegszállítást. A mentést bel lehet vinni közhasznú társaságokba, amelyeket a mindenkori kormány a költségvetésből finanszíroz.

A leválasztott betegszállításra részvénytársaságokat lehetett volna létrehozni, amelyek szerződést kötöttek volna a finanszírozó egészségbiztosítási pénztárral.  Nem lett volna szükséges megtartani a megyékhez köthető vezetési struktúrát. Régiókat lehetett volna kialakítani. A régió központokhoz lehetett volna telepíteni a légi mentőállomásokat. Így lehetett volna kiterjeszteni a légimentést.

A gazdasági stabilitás kialakulását követően a politika dönthette volna el, hogy az ÁPV Rt. kezelésében lévő betegszállító részvénytársaságokat miként privatizálja.

/Hát ennyire marha lehettem volna? ........Kinek az érdekét szolgálta volna mindez? Egy dologban biztos vagyok ma is. Sokak érdekét szolgálhatta volna a megcsontosodott főorvosi karon kívül. /

No mindegy! A beadást követően, a személyes találkozónkon abban állapodtunk meg a miniszteri biztos úrral, hogy a kamara képviseletében meghív bennünket abba a munkacsoportba, ahol a Mentőszolgálat átalakítását tűzték ki feladatul. Illetve jónak tartja az ötletünket és a következő megbeszélésen, beterjeszti a reform munkabizottság elé. 

 

Tisztelt Miniszteri Biztos Úr!

 

Azóta már több alkalommal visszaköszönt rám, az akkori előterjesztésem jó néhány pontja.

Természetesen, ahogy az illik kis hazánkban, immáron mások tollából. Írásos felkérését az óta is várom! Magam részéről még mindig az vagyok, aki voltam. A várakozó ember. Önnel mi történhetett? Hova tűnt?

Tisztelettel: a búsképű

 

Ezt követően csupán dolgoztam, hajtottam a vállalkozásomat. Senki vizét, bűzlő állóvizét, pocsolyáját meg nem zavartam. Munkatársaim is hasonlóképen cselekedtek. Ki ügynökösködött, ki kőműveskedett, ki a "konkurens" magán betegszállítónál gépkocsit vezetett.

Mindezt már nem bujkálva, bújtatottan, mint a cucusban, de sokkal inkább élve az alkotmányos joggal, a szabad vállalkozáshoz való joggal: - nyíltan.

Itt szükséges kifejtenem, hogy mi is, és ki volt ez a konkurens magán betegszállító? Egy munkatársunk. Egy beosztott mentőorvos munkatársunk, akinek mindene meg volt ahhoz, hogy egy ilyen vállalkozást elindíthasson, és akit mindannyian szerettünk, akit mindannyian barátunknak tartottunk.

Egy igazi őrült spanyol, egy valóságos Don Quijote, ha ezt a címet nem orroztam volna el előle. Hasonló problémákkal küzdöttünk. A konvenciók szorításában nyűglődött ő maga is. Mai napig hiszem, tudom és vallom, hogy valóban nagyon jó gyakorló orvos lehetett volna. Megvalósíthatta volna ő is az anyukája álmait. Nem ezt tette. Ebből legalább annyi svédkanyar adatott az életben számára is, mint számomra.  Menjünk most bele egy kicsit ebbe a svédkanyar sorozatba!

Tompalátása ellenére is furmányos, éles látásmóddal rendelkező barátom észrevett egy piaci lehetőséget. Akkoriban kezdték el fejleszteni az orvosi ügyeleteket. Meglátta, hogy igazából, a munkához nélkülözhetetlen személygépkocsi, orvosi ügyeleti gépkocsi, az bizony hiányzik, hiánycikknek tekinthető. Megtervezett hát egy ilyen járművet. Leszabadlmaztatta. Kidolgozta az átalakítást, kialakította a beszállítói, alvállalkozói kapcsolatokat és belefáradt. / Honnan ismeretes ez a mentalitás számomra is? /

Miután tudta rólam, hogy ügynökösködtem és akkor is működött a vállalkozásom, felkért arra, hogy megfelelő üzleti jutalék fejében értékesítsem ezeket az ügyeletes orvosi kocsikat. No ez jó buli volt! Nekem való. Rohangálni az országban és építgetni a megfelelő kapcsolatokat. Ebből még kerestem is! Ebből még a családi kasszába is lehullott néhány morzsa! De nem ez volt a lényeg! Sokkal jobban összejöttünk, mint azt korábban bárki remélte volna. Munkatársaink sorából kialakult körénk egy mag, amivel sokra lehetett volna jutni. Bármire, csak arra az egy dologra nem, hogy egy jól menő vállalkozást építhessünk fel.

Igazi ötletgyárosként mindennel foglalkoztunk. A csajoktól az egészségügyi veszélyes hulladékon át a magán betegszállításig mindennel.

Ez rejtett némi veszélyeket magában! Amikor a legnagyobb hajtásban voltunk, amikor paraszthajszálon múlott, hogy megnyerjünk egy pályázatot a városi ügyelet ellátására, akkor az én egyinges barátom épp papás-mamás szülést "játszott", míg jómagam egyedül voltam kénytelen tárgyalni a polgármester asszonnyal. Amikor legagresszívebben kellett volna nyomni a sürgősségi kocsit, akkor lazításként még megszerveztük a nyári, tiszai vízimentést. Csókra! Not for money! Ezen túlmenően a korszakra legjellemzőbb kép, hogy folyamatos válságmenedzselésre kényszerültünk. Befizetjük a telephely bérleti díját, vagy veszünk a kukás autóra négy új gumit?

Állandóan két rohanás között voltunk. De miben is?........Egy harmadik rohanásban. Pihenésként, ujjgyakorlatként vezettünk hetente háromszor haza Budapestről. No ez izgalmas volt. Vagy arra rettentem fel szunyókálásomból, hogy "Z" barátom belebóbiskolt a vezetésbe és padkáztunk, vagy a fordítottjára rettent fel ő. Valahogy mégis hazaérkeztünk.

Egyre zajosabb életet élő, egyre nagyobb pofával rendelkező kompániánkat valahogy mégis tolerálni volt képes a főnökünk, a mentőfőorvos. Az okát két dologban vélem felfedezni. Mi sem raktuk a malomkövet az öregre, nem sértettük a már jól bejáratott borjúbélszínes köreit és ő sem kívánkozott már beleszólni az élet megállíthatatlannak tűnő folyamába.

A másik, hogy nemigen hagytunk támadási felületet sem. "Z." barátomról köztudott volt, hogy jó orvos és mindene a beteg és még a leghullább, legkicsontozottabb állapotában is különbül volt képes dolgozni, mint nagyon sok sztárolt munkatársunk. Úgy érzem, hogy valami hasonló volt elmondható rám is és mindazokra, akik részt vettek ebben a fura, baráti vállalkozásban.

A mi túlpörgetett életünk mellett azonban a színfalak mögött is zajlott az élet. Talán ezért sem vettük észre, hogy egy szemvillanás alatt hátba döfték lojális főnökünket és megjelent a színen a már említett második Biborbanszületett Fényesarcú Szent Konstantin. Megjelent, de nem is akárhogyan! Megjelent, mint főorvos úr!

Azt mindannyian éreztük, hogy ebből még problémák származhatnak! Itt sok minden elvárható, csak lojalitás nem, hisz egyazon érdekszférában tevékenykednénk. Pontosabban a mi kis díszes kompániánk már több éve ott tevékenykedett, ahol a szentéletű csupán szeretett volna.

Azok a már - már papi ájtattal elővezetett szakmai munkaértekezletek! Ahol már mindannyian érezhettük a visszafogott ájtat mögötti gyilkos késztetéseket! Ahol már megvillant a kés! Nem csak a szakmai viták során óhatatlanul előforduló pengeváltásokban, de akkor is, amikor hátat fordítottunk. Nem törődtünk vele. Nem törődtem vele.

Sok mindent felismerhet, sokakat megismerhet ilyenkor az emberfia. Azt a helyezkedést, ami a vezetőváltást kísérte, hát azt látni kellett! Azok az anorektális csóközönök! A barátból, a talpnyaló beosztottból egy szemvillanás alatt besúgóvá átvedlő munkatársak! A kisstílű irigyek, egyik pillanatról a másikra támadt sokasága!

Minden és mindenki arra várt, hogy megtalálható legyen a megfelelő fogás. Nem volt szükség hosszas várakozásra. Elindult ugyanis valamiféle második hullámú, meglehetősen posztcucualistára sikeredett privatizáció, ahol a barátom vállalkozása is elnyerte az egész megye területére érvényes betegszállítási jogosultságot és ezzel az OEP finanszírozását. A dolog annak ellenére jött váratlanul, hogy természetesen több hónapos előkészület árán születhetett meg. Egy pénteki napon jelent meg a rendelet, hogy a következő hét hétfőjén indulhatnak a vállalkozások.

Mit lehet tenni. Hajtani kell! Néhány óra alatt megcsináltuk a nyomdai tájékoztató anyagot. "Z" barátom tárgyalt a kórházi vezetőkkel, míg jómagam a környék háziorvosait látogattam le. Tájékoztattam őket arról, hogy mi indul el, hogy számukra is megadatik a választás lehetősége. Betegszállítási igényükkel hétfőtől már nem csak a Mentőszolgálathoz fordulhatnak, hanem kereshetik a magán betegszállítókat is. Átadtam a nyomdai szóróanyagot és a névkártyámat. Hozzátettem, hogy a magán betegszállítóknál is a Mentőszolgálat alkalmazottai dolgoznak majd, másodállásban. Jómagam is főállásomban mentőtiszként tevékenykedek, immár huszadik éve.

 Minden simán, zökkenőmentesen zajlott. Ájtatos manónk valahol a nyugati végeken tartózkodott. Az anorektális csókokból élőkre és a vezetői mentalitásra mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a helyi sajtó aktuális cikkeivel egyszer csak megjelent a mi manónk. Másnapra munkaértekezletet hívott össze! No azt hallani kellett volna! Egy nemzetközi, posztcucualista szóképes demagógia szótárat pillanatok alatt össze lehetett volna állítani az ott elhangzottakból.

Magam részéről csak annyit jegyeztem meg, hogy én még mindig mentőtisztnek és a Mentőszolgálat dolgozójának érzem magam, és szerencsésnek ítélném meg, ha olyan stílusban és olyan módon tudnánk véleményt nyilvánítani, hogy a véleménynyilvánítást követően is bármikor képesek legyünk egymás szemébe nézni.

/Istenem, hogy mekkora hülye voltam! Ezt mondani ott, ahol ennek az ellenkezője volt a cél?! /

Miután semmi esetre sem szégyelltem magam, nem szégyelltük magunkat, így máshoz volt szükséges folyamodni. Jött az erő és a jog! Szüntesse meg az összeférhetetlenségét! Jelentse be a másodállásait.

Másodállásaimat nem jelentem be, mert már korábban, ahogy az elő van írva megtettem. Akkor még az előző főorvos volt státuszban. Összeférhetetlenséget nem látok, így nincs mit beszüntetnem.

Egy orvosi ügyeletes kocsi értékesítése nem lehet összeférhetetlen a kivonuló mentőtiszti munkakör gyakorlásával, mert azt a szabadidőm terhére végzem. Munkarendemet, a szolgálat belső előírásait mindig betartottam, ezt követően is betartom.

Látva, hogy ettől sem petéztem le, előhozták az aduászt.

Fegyelmi eljárás, ahol mintegy véletlenül előhozták az addig még ismeretlen tényeket, miszerint Puskás bajtárs a munkáltatója ellen agitált. Azt a színjátékot látni kellett volna! Az a kollégám volt a fegyelmi biztosom, akivel órákon át beszélgettünk a Mentőszolgálat átalakítási koncepcióiról! Vártam már, hogy mikor és miként teszi fel a kérdést az ominózus orvoslátogatásra vonatkozóan. Bármely Rákosi féle bírói testület megirigyelhette volna. Elmondtam a történteket úgy, ahogy most is el tudom mondani. Természetesen ekkor már tudtam, hogy a birtokukban van valamelyik háziorvosnál felvett, nekik megfelelő stílusú jegyzőkönyv. Így is volt. Amikor végig olvastam a jegyzőkönyvet, akkor már csupán szétröhögni voltam képes magam!

Miután tucatnyi fegyelmi jegyzőkönyvet és határozatot lediktáltam már előzőleg, így nem okozott gondot, hogy felismerjem, hogy a tanú szavait a fegyelmi biztos foglalta össze, az ő összefoglalását tartalmazza a tanúmeghallgatási jegyzőkönyv és nem a tanú által szószerint elmondottakat. Ezek után nyilvánvalóvá vált számomra, hogy eldöntött tény, hogy fegyelmi úton kirúgnak. Néhány hónapot még szükséges volt erre várnom, de csak azért, hogy pontosan a harmichatodik születésnapomon történjék meg az eset.

Megtiszteltek azzal, hogy Budapesten, a főigazgató színe előtt rúgjanak ki. Érdekes, hogy még itt is éreztem azt a lehetőséget, hogy bármit képesek lettek volna elkövetni akkor, ha meghátrálok, ha bűneimet beismerve visszavonulót fúvok. Nem tettem és most már bátorkodok kijelenteni, hogy megkönnyebbültem az elbocsátó fegyelmi határozatom hallatán. Most már arra is képes vagyok, hogy megfogalmazzam megkönnyebbülésem okait.

 

Tisztelt "Bajtársaim!" 

Bármely pillanatban kész lettem volna arra, hogy elfogadjam a volt főnököm első reakciójaként jelentkező, azonnali, nyílt színen elmondott, a fegyelmi eljárás megindításáról szóló bejelentését. Bármely pillanatban kész lettem volna egy így megindított és lefolytatott fegyelmi eljárás tanulságait megvonni. Csak ez a színjáték ne lett volna! Csak ez az erkölcsi megítélés ne lett volna! Csak ez az ájtatosmanói mentalitás ne lett volna!

Képes lettem volna kezet szorítani a főorvos úrral, ha egyenesen a szemembe mondta volna: - "Puskás bajtárs! Maga ki van rúgva! Haza mehet! Ne lépjen szolgálatba se!"

Uraim! Azt kell, hogy mondjam, Önök nagyon félreismertek engem és nem abban az értelemben, ahogy azt Önök a mai napig hiszik. Lehet, hogy hülye voltam, de vak az semmi esetre sem!

Hogy valahol jó helyen zöröghet nálam a haraszt, arra egy példát szeretnék Önök elé tárni. Már orvosi műszerkereskedő voltam, amikor üzleti célból látogattam meg azt a munkatárunkat, akivel a történtek ellenére jó viszonyban maradtam. Fesztelenül beszélgettünk, bár a volt munkatársam mindvégig éreztette a status quot. Nem zavart. Húsz év alatt hozzászokhattam a szép nagy arcához.

Megcsörrent a telefon. Ki volt a vonal túlsó végén? Na ki? Az én hőn szeretett második Biborbanszületett Fényesarcú Szent Konstantinom. Bájosan cseverésztek. Arra kaptam fel a fejem, amikor az én drága jó kollégám arra kezdett el panaszkodni, hogy mennyire elfoglalt. Ebben egyetértettek. Mennyit kell itt dolgozni! Most is itt kell robotolni, miközben a felesége magára van hagyva! Ott vannak azok a ronda, primitív munkások és nincs aki irányítsa őket! Vajon hogyan fogják elhelyezni a medencéhez azt a kis vízköpő Vénusz szobrocskát, amit a hétvégén, nagy nehézségek árán tudtak csak felhajtani? No de ilyen ez! Rendszerváltás ide, rendszerváltás oda ez egy ilyen ország! Még mindig ennyi baj mutatkozik a Vénusz szobrocskák körül.

Abban a pillanatban minden megvilágosodott. Boldogult nagyapám elhíresült mondása jutott ismételten az eszembe. A mondás, amelyet megtalálhatnak az életrajzi regényemben. A mondás, amely valamiféle kecskével kapcsolatos dologról szól!

Most, amikor vészesen közelitek valamiféle búcsúzás felé, amit hozzám méltó módon szeretnék megejteni, az még nem jelenti azt, hogy közgazdaságtanból, matematikából, adózási ismeretekből tök hülye lennék! Nem. Nem érzem elhivatottnak magam arra, hogy a vízköpő Vénusz szobrocska esetét ezen tudományokon keresztül világítsam meg

Uraim! Búcsúzóul engedjék meg nekem, hogy kinyilvánítsam: - Önökkel együtt magam is hiszem és vallom, hogy eljön az ideje az erkölcsi megítélésnek! "Mert mindennek megvan a maga ideje. Ideje van az ölésnek. Ideje az ölelésnek. /..../" Addig is kénytelen vagyok önmagamtól idézni: - "Végtelen magányos diadal az itt, mi csúfos vereségként hatott alant."

Munkájukhoz további sikert kíván! (A valóságos embernek, a valóságban kijáró, valóságos tisztelettel:)

- az Önök Don Quijotéja