Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szamos-parti Don Quijote IX.

 Huszadik fejezet 

(Amelyben búsképű főhősünk gyökereket eresztő kísérletéről esik szó.)  

 

Ancsa szövögette kis hálóját Szamosszegen, míg jómagam Nyíregyházán. Közösen kertészkedtem apósommal, a nagy és szent családdal. Apósom tanítgatott metszeni, kertészkedni, autót vezetni. Ez már önmagában nagy beavatás egy nyilasnál. Egy nyilas és az autó? Külön fogalom. Külön fejezet.

Magam is segítettem mindenféle kencék beszerzésével, különféle kórházi, vagy orvosi protekciók kitalpalásával. Mindez oly tökéletesre sikeredett, hogy egy idő után a valóságban a család orvosaként érezhettem magam. Segítettem Icunak a nagymama felfekvéseinek meggyógyításában, a nagyi kezelésében.

Amikor nem voltunk a kertben, amikor nem voltunk Szamosszegen, amikor nem lógtunk valahol, akkor csak a tanyán lehettünk. Kapáltunk, kapirgáltunk. Segítettünk Icunak és Böbőnek, Ancsa nagynénjeinek. A dolognak volt egy érdekes hozadéka: - itt ismerkedtem meg Ancsa nagy családjával. A rokonok? Na igen! Szép számban voltak. Apósomék hatan, anyósomék öten voltak testvérek. Akadt megismerni való bőven! Alkalmazkodni való sem kevesebb! (...) Hát nem volt könnyű, az biztos. Csonka család után belehullani a nagycsaládba. Ma már belátom, hogy voltak időszakaim, amikor belevesztem ebbe a nagycsaládba, annak ellenére, hogy ezt soha, senki nem kérte tőlem.

Ancsának már ekkor két keresztfia volt. Gabit, Gabóca-Szamócát képes voltam napokig nyakam közt hurcolni, át a fél városon, csakhogy bizonyítsam az én Dulci Ancsámnak:- "Figyuzz! Látod! Ismerem jól az apaszerepet, annak ellenére, hogy sosem volt honnan merítenem. Nézd csak milyen aranyos, jópofa apuka leszek!" Ettől az érzéstől függetlenül volt bennem egy másik is. A felismerés: - "De hát alapvetően szeretem is ezt a kis szőke, golyófejű gazfickójelöltet.”

Csabi, Csaba? (.. ) Izgalmas gyerek volt. Amikor először pillantottam meg, azonnal éreztem, hogy nekem pont egy ilyen fiú kell! Az intellektus tiszta diadala mindenek felett! Érzéseimben Ancsa is osztozott. Közösen döntöttük el, hogy követjük majd Csabikánk szülei által felénk közvetített szülői mintát. 

Karcagon laktak. Istenem! Azok a vonatozások!? A szülők Karcagon voltak egy mezőgazdasági szakközép koleszában nevelő tanárok. Egyetemi diplomával nem a karrier csúcsa! Pedig mindketten nagyon okosak és műveltek voltak.  Imádtam, imádtuk őket! Nagyokat zabáltunk, jól elborozgattunk. A zabapartik után vagy a Kádár rendszert analizáltuk, vagy világmegváltó közgazdasági törvényeket ismertünk fel, vagy több - kevesebb sikerrel igyekeztünk megfejteni a magyarság mítoszát.

De mi mást is tehetne az emberfia egy értelmes történelem tanár társaságában?! Nagyívű beszélgetéseink leggyakrabban Csaba, Csabika járókájánál értek véget. Imádtam a beste kölykével játszani! Másfél két évesen két vállra fektetett az intellektusával és akaratosságával. Csaba egyik fixaideája az autó volt. Imádtunk együtt autózni, autókkal játszani. Két évesen már minden autó márkát ismert. Ja! (…) A rendszám mánia! Csabi a rendszámok leolvasásával, "magától" tanult meg olvasni. Ma már nem csodálkozok azon, hogy tíz - tizenkét éves korában, az első saját kocsimon, egy kis Polskin én tanítottam meg vezetni.

Akkor és ott csak annyit közvetített felém az én kis Csabi angyalkám, hogy nekem egy ilyen gyerek kell. Kell és punktum! Tudom, hogy egy ilyen gyereknek jó apja leszek. Valószínű, hogy ennek a két gazfickónak és a legtágabb értelembe vett családnak is nagy szerepe volt abban, hogy belássam: - velünk sem lehet másként, mint a nagy elődökkel. Házasodjunk össze!

Házasodjunk össze annak ellenére, hogy a házasság, mint intézmény összes törését, nyűgjét, kétarcúságát magamban hordtam. Pontosabban egész addigi életem erre volt példa. Példa, amely ebből a kétszínűségből, kettősségből született. Szabadság? (...) Szerelem? (...) E kettő /együtt / kell nekem! - Módosítottam magamban Petőfi ismert sorait, és ahogy az egy nyilashoz illik, azonnal igennel válaszoltam.

Negyvenkét évesen már látom, hogy mire tettem kísérletet akkor és ott. A szabadság - szerelem kettősségére a legélőbb példa, hogy máig nem tudom felszínre hozni tudatalattim legmélyebb bugyraiból: - mikor és hol adtam Ancsa tudtára, hogy szeretném, ha feleségül jönne hozzám. Valószínű, hogy nagyon távolról indíthattam. Mondjuk onnan, hogy milyen szép gyerekünk lehetne. Csupa szem, csupa orr, csupa fül, csupa feketeség! Magam részéről kislányt szeretnék, pont olyat, mint ő. Azt is elfogadom, ha ő fiút szeretne, csak egy dologra hívtam fel a figyelmét: - nem sajnálkoznék azért, ha a kisfiú is őrá hasonlítana. Azt hiszem, hogy belőlem éppen elegendő egy példány! Időnként még sok/k/ is!

Valami hasonlatos, bensőséges nyűglődések árán, amit még színezhetett a kézzel foghatóan megjelenő pénztelenségünk, az élet realitásaként mutatkozó teljes kilátástalanság érzetünk. Szóval, valami hasonló nyűglődés sorozat árán elértem, hogy Ancsa igent mondhasson. Ne tudjon mást mondani! Az Ancsám által kimondott igen társadalmasítása és jogi aktusba foglalása érdekében még jó néhány próbatétel állott elénk. 

Az első: - a leánykérés aktusa. Máig nem feledhetem.

Az egész, nagy és szent család kint kertészkedett. Koratavasz volt. Leendő, még mit sem sejtő apósommal három meggyfát ástam ki, gallyaztam le. A munka során bőven volt időm arra, hogy utoljára eljátsszam magamban a dicső szerepet, megtartsam a bensőmben a főpróbát.

Egyetemi tanárok nem készülhetnek nagyobb elánnal székfoglaló beszédük megtartására, mint jómagam arra a néhány esetlen mondatra. Azt hiszem, hogy volt erőnk kivárni a kerti dzsembori végét. Úgy emlékszek, hogy Ancsáéknál vártam ki, hogy minden családtag kivakarja magát a koszból. Ekkor már szabad bejárásom volt a fürdőszobájukba. Ehhez hasonló kerti őrületek végeztével magam is náluk fürödhettem le, hogy ne kelljen keresztül buszoznom a városon, mint egy hajléktalan, rongycsavargónak.

Tök mindegy, hogy miként, de egyszer csak ott találtam magam Ani néni és Jóska bácsi előtt. Ma már áldom azt az ezerszer elátkozott meggyfa kivételt, mert legalább volt némi magyarázat elfúló hangomra, rogyadozó térdeimre. "Fáradt szegény gyermek!" - gondolhatták magukban.

No szóval! Ott állottam, mint a baromarcú indián törzsfőnök. Valahogy csak kinyögtem: - "Kedves Ani néni és Jóska bácsi! Ancsával úgy döntöttünk, hogy szeretnénk összeházasodni. Ezek után nem maradhatott más feladatom, mint megkérni kislányuk kezét."

Megkönnyebbültem, de azt hiszem ők is! Anyósom könnybe lábadt szeméből, apósom harsány kacajából mintha egy olyan üzenetet olvashattam volna ki, amit elsősorban nem is felénk, sokkal inkább egymás felé küldözgettek. Az üzenetváltás lényegét leginkább egyfajta Móricz Zsigmond-i képpel lehetne érzékeltetni: -

"Viszik a lyánt annyuk!" - kacarászott apósom.

"Viszik. Látod Jóska! Mégis elviszik." - pityeredett volna bele örömébe leendő anyósom, ha nem szégyellte volna.

Az első sokkot túlélve jöttek a kérdések. Hol fogtok lakni? Hol akartok lakni? Miből akartok megélni? Mi lesz az Ancsa kozmetikus karrierjével? Mi lesz az én főiskolai továbbtanulásommal?

Csak nem jön a gyerek!? - leplezték le észrevétlen önmagukat.

Kizárólag az utolsó kérdésükre voltunk képesek valamiféle realisztikus választ adni. "Gyerek az nem jön, de hát mitől is jöhetne!" - igyekeztünk tovább játszani kisded játékainkat. Az igazsághoz szervesen hozzákapcsolódik, hogy az összes többi kérdésre képtelenek lettünk volna érdemi választ adni, miután mindenre vonatkozóan voltak elképzeléseink, csak a szülők által felvetett részletkérdésekben nem akaródzott sehogy sem elmerülni. De hát mi másról szólhat egy házasság, ha nem a közös álmodozásról?! Gondoltuk magunkban, (...) kissé még sértetten is! Kissé még felháborodva a szülők kiábrándítónak ható realizmusán!

Most úgy látom, hogy pontosan erre a kis közjátékra volt szükség ahhoz, hogy apósomék kezükbe vegyék a dolgok irányítását, sorsunk alakítását. Persze az is igaz, hogy az esküvőnkre vonatkozóan sem rendelkeztünk eget rengető elképzelésekkel, (...) sőt leginkább semmivel. Egyként kötöttük ki, hogy mindent elkövethetnek velünk, minden szülői merényletet elkövethetnek ellenünk, csak műtermi, bűbájosan nyálcsorgató esküvői fotót, azt ne! Attól egyként sikítunk! Magam részéről egy kívánságom volt, abban az esetben, ha bárki bátorkodna kitalálni, hogy szükséges esküvői meghívókat nyomtatni, akkor a meghívóra "barátom", József Attila sorai rovassanak fel! "/.../ megborzongok, látván, hogy nélküled éltem!"

A gyönyörű sor valóban a mai napig megborzongat bárkit, aki megtekinti esküvői meghívónkat, csak semmi esetre sem abban az értelemben, ahogy én azt szerettem volna. No de ki ismerhette akkor, hogy mi is az a P.R.? Vagy agit. prop.? (...) Vagy KISZ-szoc.-pol.-prop? (...) Vagy hogy is van ez az esküvői meghívókkal? Sőt! Tovább menve eme bűbájos logikamenet mentén: - Hogy is van ez kérem, ezzel az egész esküvővel? (...) No mindegy.

Az említett dolgoknak nem kis szerepük lehetett abban, hogy az egész esküvői készülődést, sőt magát az egész esküvőt egyfajta boldog, már - már narkománnak imponáló lila ködben éltük meg.

A fotózás helyett egy merényletet csak el tudtak követni ellenem. Nem láthattam, meg sem pillanthattam az én Dulci Ancsám menyasszonyi ruháját. A dzsemborit megelőzendő jómagam Ancsáéknál öltöztem glaszéba, míg Ancsa a szomszédoknál rendezgette toalettjét. A lépcsőházban találkozhattunk először! Menyasszony, vőlegény?! Egy fogalom, ami korábban szószerint semmit sem jelentett számunkra. Mit mondjak?

Egy jelenség volt! Amennyiben mesehős lettem volna magam is, biztosan földbe gyökerezett volna a lábam, ha nem, ott helyben és nyomban kőbálvánnyá nem váltam volna! A násznép és mi magunk legnagyobb szerencséjére nem ez következett be! Csupán annyi történt, hogy itt indult el az a boldog félálomszerű állapot, amely körbe lengte egész kora házasságunkat.

Házasságkötő terem. Rokonok, barátok. Vakuk villogása. Mindent betöltő, mindent átható izgalom. Állunk a piros szőnyeg végében. Várakozunk: Várakozunk (…) egy szebb jövőre, (...) a függönyt le/!/ mindent elsöprő örömére.

Ancsa, mint valami jóféle francia család sarja. Kis stewardess kalpagjában, az arcát félig eltakaró tüllben. Jómagam barna, tükörbársony öltönyömben, zsabós ingemben. Mint egy valódi, spanyol Don, (...) Don Quijote, de la Pusca, akinek a maszkján még nem ütött át Don Quijote, igazi, valóságos arca.

Megszólal a jól ismert induló. Úgy tűnik, mintha vízen járnánk, mint ama Názáreti, de mi magunk érezzük, sőt átéljük saját tántorgásunkat. Bevonulunk. Az arisztokrácia megmutatja magát a plebsznek!

Állunk az asztal előtt. Nem hallunk. Nem látunk semmit. Verejték fakad, majd kis vártatva verejték szakad a halántékomon. Újabb vakuvihar. Kisandítok. Látom ám, hogy az én kedvesem olyan érdekesen, furcsán hordja az ő kis fejecskéjét. (Utólag derült ki, hogy a kis virágocskákkal tele tűzdelt kontyocskája beleakadt a kis ruhácskája valamilyen kütyükéjébe, ketyeréjébe.)

Egy biztos! Ez a nemes vadra jellemző főtartás, ez tetemes mértékben hozzájárult az egész esküvőnket körbe lengedező arisztokratikus hangulathoz.

Érzem, hogy perceim maradtak csupán. Elájulok. Jesszusom, elájulunk! Itt ájulunk el?? Igen? Valahonnan nagyon távolról valaki mintha kérdezne valamit. Igen? No végre! Jöhet az igen! Igen-igen-igen! Szabadul fel egyként, mindkettőnkből. Gyűrűk fel! Bájos, meghatott mosolygás. Még valami, ahol cselekedni kell. Az aláírás! Csak rá ne lépjen a kis ruhácskája szegélyére!

Az anyakönyvvezető nagy monológja! Beszél ez a nő, de kinek, de miért, (...) és mit is mondhat? Nem tudom, mert jómagam mit sem hallottam. Ébresztő! Az utolsó aktus! Újabb vakuvihar készülődik. Valahol pezsgő durran. Mit keres itt ez a rosszarcú nő egy tálcányi pezsgőspohárral? Pezsgőspohár. Úriemberek koccintásra várnak. Fotósaink lesben állnak

Jesszusom! Hova tűnt az én újdonsült kis asszonkám? Pontosabban hová tűnt az ő kis poharacskájából az ő kis pezsgőcskéje? Hát az biz úgy tűnt el az én kis feleségem kontyocskája alatt, hogy azt még egy féldeci, büdös szatmári szilvapálinka is megirigyelhette volna szülőfalum egyetlen, bűzös kocsmájában. Tönkretéve, örökre összetörve az arisztokráciáról alkotott összes, addigi elképzelésemet.

 

 

 

Tizenharmadik levél

(Amelyben főhősünk meghirdeti legújabb téveszmerendszerét,

vagy milyét is (...)? /

 

 

 

Kedves!

Az emlékezés eleven és tiszta fényében már látom, hogy soha többé nem tennélek ki ilyen közjátéknak. Ma már nem tenném ki szerelmünket a köz nyomásának! Ma már nem hullanék bele a konvenciók katyvaszába! Ma már senki sem igázhatna le! Ma már nem hódolnék be egyetlen rendnek sem! Ma már feleségül se vennélek!

Csupán kivinnélek a Szamos partra, ahol a csillagok előtt fogadhatnánk meg mindazt, amit ilyenkor szükséges, illik, vagy kötelező megfogadni. Sőt! Ma már igazából erre se vágynék! Csupán kisétálnék veled a Szamos partra, ahol bevésném monogramjainkat kedvenc fűzfámba, miközben szívemből sóhajtanám el egy kívánságomat:- "Szabadságod oldódjék szabadságomban, szereteted váljék szeretetté énbennem."

No de akkor és ott! Ki tudta mindezt? Ki tudta, hogy a szabadsághoz, a fel- és megszabaduláshoz kizárólag a birtoklás ezer és ezer stációján keresztül vezet a legkeskenyebb ösvény?

Akkor és ott csupán azt érezhettem, hogy végre az enyém vagy, birtokolhatlak. Amíg a birtoklásból megszülethet a szabadság? Hát, (...) annak igen hosszú útja van, amit az elkövetkezendő fejezetekben igyekszek bemutatni.

Az élet guanójától tán fedetten, de változatlan fénnyel és hévvel ma is csak azt mondhatom, amit akkor és ott mondtam. Szeretlek!

 

                                                                                        a búsképűd

 

  

Huszonegyedik fejezet

 

(Amely arra példázat, hogy az öröm, a boldogság, az minden időkben maga az esztelenség, észvesztettség. )

 

Az esküvőből, nászútból napjainkra csupán egy - két emlékkocka, egy - két villanás maradhatott fenn. (Érdekes és izgalmas megpillantani, hogy a hétköznapi józanész mi mindent képes kitörölni annak érdekében, hogy fenn maradhasson a látszat valósága. A józanész nem szolgálna másra, mint arra, hogy a szív őrületében meg ne hasadhasson a legféltettebb kincsünk, legnagyobb büszkeségünk: - az emberi agy? De Atyám! Hát nem veszed észre, hogy pontosan ebbe kell beleőrülnie az emberfiának? Ennyi filozófiainak imponáló kitérő után, térjek vissza az eredeti gondolatfolyamhoz.)

No tehát! Abbéli reményemben, hogy már csupán néhány óra van hátra a díszes darabból, még az önfeledtség látszatát keltve cselsztonoztam is. Bármit elkövettem annak érdekében, hogy ne kelljen csárdást ropnom.  Bárgyú vigyorral tűrtem, ahogy az egész díszes kompánia, a násznép rajtam, rajtunk röhögjön.

Még menyasszonytáncot is csináltunk! Már csak a hagyomány kedvéért is! Menyasszonytáncot, ahol csupán arra tudtam koncentrálni, hogy meg ne tapossam, le ne szaggassam az én kis feleségem menyasszonyi ruhácskáját, továbbá arra, hogy mindenféle rendű és rangú emberek el ne lophassák az én gyönyörű arámat.

Amennyiben keringőzni kellett volna, azt még élveztem volna! De hát a hagyomány, az tudjuk jól, hogy nem keringő, hanem a magyar atom: - a csárdás. Számomra örök életre a rétsági helyben trottyanyósnak aposztrofált valami. Hogy ebben miként mutatkozhat meg a magyar vircsaft, a magyar virtus? Számomra mai napig akadémikus kérdés, mint ahogy az is, hogy miért kell akkor ilyetén táncolnia az emberfiának, amikor egyéb iránt élete legboldogabb perceit is élhetné? No persze a magyar férfi tánc! Az igen! Abban van erő! - De ott helyben és azonnal be kellett látnom, hogy ettől is csak olyan távol vagyok, mint ama Makó nevezetű, Dél - Alföldi falu Jeruzsálemtől.

Ilyen és ehhez hasonlatos érzelmi viharokkal keblemben roptam a csárdást Ancsával, amikor hirtelen felindulásból felkaptam az én gyönyörű asszonkámat és rohantam ki a táncparkettről. Kedves rokonaink a lehető legnagyobb vigalommal siettek utánunk a pénzes tállal, kínkeserves, megfeszített próbálkozásunk dicső jutalékával.

Nem kevésbé kedves kép, amikor éjfél után Ancsa két nagybácsikája közrefogott és mindenféle borok poharazgatása mellett, két oldalról igyekezett felvilágosítani a nászéjszaka reám háruló feladatairól, gyötrelmeiről. (Istenem! Mondd, valóban ennyire bamba voltam, vagy csupán ilyen jól sikerült játszanom a hülyegyerek szerepet?)

Az egyik, a legmélyebb örömre okot adó kép mégis csak az volt, hogy velünk ünnepelt édesapám is, ami kizárólag Dulci Anikónak volt köszönhető. Úgy éreztem, hogy anya is megértette, megérezte a dolog jelentőségét és valahol, mélyen, legbelül képes volt velem együtt örülni.

A nászutas vonatozás?

Bamba kábulatban átvonatozni a fél országon? Az én gyönyörű nőm végig a mellkasomon nyugtatta kis fejecskéjét, ott szunyókált egész úton. Csupán időnként rettent fel legszebb álmaiból, amikor az én nikotin hiányom elérte azt a vészterhes szintet, hogy rá kellett gyújtanom. Ilyenkor csak annyi ereje volt, hogy nyöszörögve kérdezgesse: -"Hol járunk?" Egy biztos: - semmi esetre sem ott, ahol jómagam épp szerettem volna.

A kora őszi Balaton-part?

A szocreál stílusú, kaszárnyaszerű SZOT-üdülő? A SZOT-üdülők zászlóshajója, ahová proletár csak igen ritkán tehette be a lábát! Mi magunk is kizárólag a mama szakszervezetis múltjának köszönhettük, hogy az említett szabályt erősítő kivételként, mezei proliként ott tölthettük el mézesnek mondható heteinket. Becsekkoltunk a recepción. Már a liftben elkezdődött bennem valami. Mekkora szerencse! Belépve nászutas lakosztályunkba azt hittem, hogy ott helyben, és nyomban lepetézek. Valami hasonló érzés futhatott át Ancsán is.

Mit pillanthattunk meg? (...) A szoba az egy odú. Benne két darab, egymásnak hosszában összetolt ágy. Mekkora túlzás ez is! Ágy?! Két sezlonnak sem imponáló dikó. Két priccs a Markó utcából. Egy dohányzó asztalka. Két kecskelábú, fotelre emlékeztető ülőalkalmatosság.  Valami televíziószerű és valamiféle frigóra emlékeztető képződmény! Saját WC és tusoló, a világ leginkább magától értetődőbb jelenségeként egybeépítetten, közös légtérben! Ez jelentette, akkoriban ez jelenthette a full extrát.

Azt hiszem máig ott állhatnánk, ha a korábban említett, már a liftezés során elindult valami nem kezdett volna egyre inkább elhatalmasodni mindkettőnkön. Mindkettőnk legnagyobb döbbenetére ez a valami, ez bizony képes volt reggelig kitartani, a legrapszodikusabb időpontokban arra kényszerítve mindkettőnket, hogy át - átruccanjunk a másik ágyikójába. Nem tudom, hogy mennyit alhattunk. Csak arra emlékszek, hogy ébredés után egyszerre indultunk el, átrendezni a szobát. Megelőzendő az ágyak közötti ingajáratból származtatható végkimerülésünket, összetoltuk a két priccset.

Valószínűnek tartom, hogy ez a dizájner tevékenységünk a végsőkig kimeríthetett mindkettőnket, mert már az első reggelink elfogyasztása közben megjegyezték nászutas asztaltársaink, hogy milyen rosszul nézünk ki, milyen gyűröttek vagyunk. Ezen bemutatkozást követően, a parton sétálgatva, fetrengve a röhögéstől csak annyit jegyeztünk meg magunknak, hogy ők viszont úgy néznek ki, mintha nem is nászúton, sokkal inkább valamiféle fitnesz bajnokságon vettek volna részt.

Frenetikus nászutas élményeink árnyalásához még szervesen hozzátartozik egy kép: - Éppen az egyik legcizelláltabbra sikeredett pillanatokat éltük, amikor az én arám elkezdett rövideket sikkantgatni.
"Uramatyám! Ez még nem lehet ennyire jó?! Vagy mégis?...Hű de jó kis bikuci vagyok!" - Futott át rajtam. Majd az öndicsőítő, önmegerősítő fuvallat megélését követően megpillantottam kis nejem felakadt szempilláit, kimeredt tekintetét! Pontosabban: - a tekintetet. A tekintetet, amely a függönyt pásztázta. Még tovább pontosítva: - a függönyünkön szambázó, galoppírózó, szemmel láthatóan élettel és mindenféle jókedvvel telitett poloskát.

Ezt követően kénytelen voltam Fritz Kahn könyvének előjáték című fejezetét kiegészíteni, pontosabban beszúrni eme veretes műbe egy merőben új, ámbátor a veretességet legkevésbé sem nélkülöző kiegészítést. A címe: - Férfikötelmek. A férfi feladatai az előjátékot megelőzendően egy SZOT-üdülőben!

No mindez nem a szegény szerző felé megnyilvánuló kritika! Hát honnan is tudhatta volna, hogy milyen egy nászéjszaka a SZOT-üdülőben? Számára a SZOT-üdülő, csakúgy, mint a szocializmus, vagy a poloska: - ismeretlen, meglehetősen absztrakt fogalom lehetett.

A Káma - Szútra újrazenésítése után, negyvenkét éves fejjel meg merem kockáztatni, hogy az előzőekben felsoroltakkal azonos mértékű, halovány és lila fogalma lehetett arról az egész dologról, amit különféle szakírók az ember nemi életeként próbálnának aposztrofálni. De ne legyek gonosz! Ne feledjük az ágyakig hatoló szocializmust! A cucust, ahol már az is csodának bizonyult, hogy Fritz Kahnt kiadták. Azt a Fritz Kahnt aki, több kárt tett az emberi lelkekben, mint a cucus a teljes virágzása során.

/..../ Mégis csak lehetett ebben a könyvkiadásban…valami, valami politika.